Tudnom kell, hogy kik vagyunk

     Számít még a múltheti mozi a barátokkal? A tegnapi sétánk, mikor olyan felszabadultan éreztük magunkat? A kósza pillanatok, mikor magabiztosak, stabilak, erősek voltunk? A reggeli motiváció, hogy ma hasznosan töltsük a napot? Legtöbbször el is felejtjük ezeket, miután elmúlik az impulzus, miután a következő találkát szervezzük, haza érünk, és újra nyomaszt minden, miután megkérdőjelezzük azokat a pillanatokat, vagy miután újra kicsúszik a kezünkből a nap.

     Fel-le fel-le, így mozog a lelkünk napról napra, pillanatról pillanatra. Sosem tudjuk melyik az igazi, túl sok-e vagy túl kevés, őszinte-e vagy fellángolás. Nem bízhatunk magunkban, a megérzéseinkben, az emlékeink apró foszlányaiban. De vajon bízhatunk a jelenben? Egyáltalán tudjuk mi történik most? Mit teszünk? Mit gondolunk, akarunk, elképzelünk? Szeretném azt hinni igen, de aki az előbb voltam nem én vagyok, aki mindjárt leszek, nem létezik. Akkor hát mi marad nekünk? A múlt és a jövő közötti jelenbeli bizonytalanság, vágyak, várakozás? Létezünk mi egyáltalán?

     Elégedetlenek vagyunk. Mindent újra, jobban, és azonnal akarunk. Az ismerőseink ismerőse vagyunk. Társa, gyereke, szülője, barátja, és vannak, kiknek idegenek vagyunk. De hol van a határ az ismerősök s az idegenek között? Ismerhetne minket bárki, ha magunk sem tudjuk önmagunkról, kik vagyunk? Minden egyes ember életében mások vagyunk, más helyet töltünk be, senki nem lát ugyanúgy minket, sőt, senki nem látja valójában kik vagyunk. 

      Egy kitalált világ kitalált játékosai vagyunk, s csak próbálunk eligazodni a játékszabályok között. Tehát, ha számunkra értelmetlen, a játéknak értelmet a kitalálója adott. Ő az, aki ismer igazán, hiszen az Ő kezeinek alkotása vagyunk. Csak így áll össze a kép, csak így hiszem, hogy felkelni az ágyból reggel, még van okom.