Tetszik

   Tetszik a gondolata az újratervezésnek, elhagyni mindent, ami gátol, és nem elégelni meg. Néha megállok az úton, mintha nem is tudnám merre, vagy egyáltalán, minek megyek. Különös érzés. Megfordulok, körbenézek...már máshogyan látom, amiket eddig előlről néztem. Másra vágyom. Csodálni a tájat, ahelyett hogy a szemem folyton a lábaim pásztázná.
   Vágjunk bele! Mi baj lehet? Annyiszor váltottam már arculatot, eggyel több, vagy kevesebb.
   Vajon ez most egy "olyan" pillanat? Ami meghatározza a hátra levő életem? Most kellene másképpen döntenem? Kiszállnom? Újrakezdenem? És mi van, akkor, ha rosszul teszem? Azt már nem lehet visszacsinálni. A várakozás egy újabb nap után, a mosoly az arcomon, a zene, a tánc, a túláradó életkedv...annyi jel, hogy mit tegyek. Nem akarom látni. Nem vagyok elég bátor. Az ember oly könnyen szokik hozzá a problémákhoz, hogy egy idő után már nyugtalanít a hiányuk. Hiszen egy ismerős rossz közeg sokszor jobbnak érződik, mint egy jó ismeretlen. Eltűnődöm, azon, melyik lesz az én filmem...a nosztalgikus, ahol a főszereplő az életén és az elszalasztott lehetőségein gondolkozik, vagy az, ahol a hős szerelmes a repteret átgázolva ragadja meg a pillanatot és elég bátor így dönteni? Akarom azt hinni magamról, hogy az iménti, sőt mindig is ezt gondoltam. De rá kellett jönnöm, inkább az elsőhöz tartozom.
   "Inkább az elsőhöz tartozom"? Most ez komoly? Ezt tényleg én írtam? Nem...nem lesz ez így jó. 
   Az én történetem máshogyan fog végződni.