Elrendeltetett

Ma láttam egy madarat repülni tanulni. Csapkodott a lágy tavaszi szellő hullámain. Egy helyben mozgott, látszólag kissé furcsán rázkódott. Kitartónak tűnt, fel-le emelkedett, s ha néha nagyobb fuvallat zendült, bizony ő is beleremegett. Egy cseppet humoros, hisz evidens, hogy repül a madár. Talán ez az első, ami eszünkbe jut, ez nem kérdés, vagy talány. Ugyanakkor erre lett teremtve, hogy a magasban szálljon, s ha le is ereszkedik, mindig felemelkedjen. A szabadság jelképévé avanzsálódott. Egy kötetlen forma, legyen apró, vagy terebélyesebb, madarat repülni látni reménnyel tölti meg a szívet.

Szeretjük azt hinni, hogy minden természetes, hogy magától érthetődő a világegyetem. Minden egy folyamat, gondoljunk csak bele…s mi egy pillanatnyi állomásnak vagyunk füle és szeme. Nem úgy születünk a világba, hogy hozzuk magunkkal az ismeretet. Tetszik, hogy tanulni szépség, mert a szépség nem tökéletes, megragadtam a lényeget, végig kíséri az egész életeket. Néha nem ott tartunk, ahol akarunk, vagy gondoltuk, hogy tartani fogunk, még mikor oly messze tűnt az adott életszakasz. Ez nem baj. Az élet sokkal inkább összetettebb, az apróságok megélése számít a nap folyamán, nem az, ki nem vagyok, vagy mi nem is leszek tán soha már. Csináljuk azt, amit igazán szeretünk, mert akkor lesz gyönyörű a világ. Hiszen madár vagy te, s az vagyok én is,- hasonlatos, mégis egyedi -, mert mind repülünk, de szárnyunk a szelet nem egyformán szeli.