Ott, ahol a nap mindig süt

Ott, ahol a nap mindig süt, oda vágyik szívem,
S benne óvón, féltve őrzött egyetlen nagy kincsem.
Oda ahol nincsen sírás, ismeretlen érzelem,
S alul marad már a harcban az emberi értelem.

Néha olyan, mintha ismerném, máskor szemlátomást messze van.
Egyszer érzem azt, hogy szeret még, egyszer nem találom önmagam.
Bármi is jön nem adom fel, holnap lesz egy újabb nap.
Bár így gondolnám akkor is, mikor két lábam a földbe fagy.

Ha nem látom is itt vagy velem, újra érzem voltodat,
S milliónyi apró könnycsepp mossa le az arcomat.
Úgy talál az ember szívbe hívásod, mint éles kard,
Ketté hasít minden képzett kőfalat, mi eltakar.

Csukott szemmel nézlek Téged, és ekkor látok igazán,
Mert oly gyönyört, mint ami Te vagy nem tartogat e világ.
Hogy mondhatja bárki is, hogy nem létezik, ami van?
Hogy Isten nélkül áll a világ s minden, ami benne van?

Nincsen semmi Ő nélküle, s minden megvan Őbenne.
Nélküle is lehet élni, de így élni nem érdemes.
Hiszen létezésünk nála nélkül mondhatni felesleges.
A testek lépnek ide-oda s kioltják a fényüket.

Ott, ahol a nap mindig süt, oda vágyik szívem,
Mert az a hely vár szüntelen, engem is meg téged.
Itt ebben a földi létben ha el is vesztesz mindent,
Ne feledd el, szívedben van a legdrágább kincsed.