Ősz te gyönyörűm

Ősz Te gyönyörűm, legédesebb szeretőm.

Nem képes befogadni Téged a temető.

Kérlek hadd halljam sóhajod, lélegezz még,

ameddig csak ég benned halványan a remény.

Forrón él szerelmem, szinte éget a vágy,

hogy újra lássam arcodat, oly sok idő után.

Az ember, mint borús fágyolra, úgy tekint Rád,

pedig nincs e világon nálad drágább barát.

Mélabús napjaimon fájdalmam Te enyhíted.

Lágyan zuhogó esőd mossa le könnyeimet.

A vasútállomás felé édes kis utacska vezet,

platánfák alkotnak felettem mennyezetet.

Már tombol a hűvös szél, nem csak lengedez.

Hajam is égbe kap és eltakarja szememet.

Mégis, olyan nagyon meseszép,

mikor arcomhoz táncol egy kóbor kis falevél.

Hazafelé megyek, de nem tálalom otthonom.

Szerte álló ágaid legmélyében bujdosom.

Átkarolva, gyönge leveleid selyme símogat,

s közben készítem nekik az aprócska sírokat.

Utcámba érkezve ismerem minden erezeted.

Sétálok s amikor lépkedek kivirulva örülsz nekem,

hiszen még fűszálad is, olyan mókásan nevet.

Szívembe mámor költözött, ahogyan figyeltelek.

Az első pillanattól fogva szerettelek, kellesz nekem.

Többet jelentesz számomra, mint ahogyan elképzeled.

Ugyan nem vagy ember, ezt nem is tudom tagadni,

de szívemben személyként fogsz örökre maradni.

Nem búcsúzom. Nincs itt az ideje ennek még.

Lelkemben űr tátongana, hogyha elmennél.

Lágy hangoddal énekelj, ne hagyd abba soha.

S akkor majd ott leszek melletted kezedet fogva.

Fázol tudom, és kezedet sem örökké foghatom,

de kérlek bírj ki még egy következő holnapot.

Lehet álomvilág, talán nem is vagy igazi valóság.

Nem...szíved az enyémben dobog, hallom már.

Ne sírj, de ha sírnál rám hulljanak cseppjei!

Arcomhoz érkezve immáron az én könnyeim.

Így fonódunk mi össze lelkünk legmélyében,

innen és tova minden egyes áldott évben.

Remélem homályos az üveg, mert ha kinézek az ablakon,

nem Téged lát tekintetem szüntelen, lépten-nyomon.

Még mindig ugyanaz az út vezet az állomás felé,

de már rég nincs korona a platánfák tetején.

Lépteim alatt a jeges föld fagyoskodva didereg.

Fázós fáim ujjaira kesztyűt, nyakuk köré sálat teszek.

Lejárt az időnk. Át kell engedjelek más hónapba,

hiszen az ajtó előtt a tél készen állva, kopogtatva.

Kitárom az ég kapuit, lépkedjél hát közelebb.

Ne hidd azt, hogy nem szeretlek, benned van az örömem.

Ohh Te kedves! Ugye engem akarsz köszönteni,

ezért kezdett szállingózni hópelyhecskéd fölöttem is?