Mit fognak mondani?

Annyi apró emlék villan be életünk fájón elnyújtott filmtekercsein. Az öröm édes is tud lenni, ha megengedhetjük magunknak, hogy az legyen. Nincs benne szégyen. - az emberek nyugtázzák fejbiccentéssel. Mintha nekik kellene megfelelnie a szívem által alkotott gyermeki világképem felnövő részleteinek.

- "Mit fognak mondani?"

Messze látok, ámbár homályos a megfelelés adta törött tükörkép. Belenézek és sírni támad kedvem. Azt mondtad ez kell. Azt mondtad ettől lesz szép a mosoly a senki arcokon. Ez vagyok én; egy lelketlen lelkes közreműködött statiszta szerep. Egy árnyék, messze lengő tengelye önmagamnak. Távol van, pedig az is én vagyok. Így lettem egy, a szagatott vonalon, elveszve a sor legvégében. Bekebelezett, magáévá tett, és nem mondott szép szavak, nem is ígért semmit, hányta a lelkem megrágott csontkupacait.

- "Mit fognak mondani? Mit fognak mondani? Mit fognak mondani?"

Hagyjad a nézőt a nézőtér sorain. Te vagy a lényeg az alkotásodon, csak te leszel magaddal haldoklásodon. És akkor mit fognak mondani? Élt mint egy elrontott, néha nem nevelt, önmagát pusztító, direkt csinálta lény? Lény, aki halgatott, megtűrt és nem hagyott semmi nyomot.

De ez nem én vagyok! Mert éget a vágy még, lelkem egy játékmester arca, - nevet, de közben könnyet osztogat, mint élet adta ajándékcsokrokat. Kiráz a hideg, mert láttam, hogy milyen, ha a földbolygó elnyeli a legnagyobbakat.

Van hogy az öröm keresű, mert tiéd, de mégsem. Meg nem foghatod, csak kölcsön jár és nem ingyen. Ha szerencséd lesz, kapsz vele egy jó napot. Hát, akkor legyen nagyon szép napod! De ha érted a lényeget, azt mondom neked; nem ez a nagy dolog, hanem, az ami felkerül végül a filmtekercs soron.

Szép, amikor sír a lélek, és feltámad hideg verméből. Ettől már egészen éreznék. Nem éjjel a csöndben a fekete terem kellős közepette beszélnék marhaságokat, csak kiállnék azok elé, akik "mit fognak mondani???" És szemükbe nevetve hátat fordítanék, nem néznék vissza, mert kitárult horizont szívem tengere.