Mint képek, a falon

Ott vagyunk mind, mint képek, a falon.
S ti hol voltatok, mikor indult a vagon?
Szerettem volna látni valakit.
Valakit...akiben még az ember lakik.

Felszálltunk. Nem is, tuszkoltak minket.
A vonat az tele, de levegő nincsen.
Izzott a hangulat, már ha volt ilyen,
Mert félelem járt át teljesen, itt bent.

Emlékszem szorított anya tiszta erejéből,
Majd kitéptek zordan szerető kezéből.
Egy pillantás még, de soha utána már.
Tudom, ez nem más volt, mint a végső búcsúzás.

Búcsú az egyetlen, legdrágább családtól,
S búcsú egy elképzelt gyermeki világtól.
Zakatol a vonat, "si-hu-hu, si-hu-hu..."
Egyszer majd megáll. Csak ez az, mit tudtunk.

Hosszú az út így, bizonytalanságban,
De hosszabbra nyúlik a hit a szabadságban.
És akkor megállt. Üvöltő csönd lett.
Majd azt mondták nekem; "halál jár önnek."

Tizenhárom év pergett le előttem,
De a "zsidóknak Királya" ott állott' mögöttem.
Remegő testem össze akart esni,
De ekkor jött az Úr a karjába venni.

Eljött a pillanat, indulni kellett.
Minket a táborba, mint állatot tereltek.
Megláttam egy embert, ki könnyekbe öltözött,
S ettől a szívembe mély bánat költözött.

El sem tudtam képzelni, mit hoz a jövő,
De tudtam a segítség felülről jövő.
Így túl láttam a rémisztő, nagy kerítésen,
S népemben megláttam egy emberiséget.

Telt-múlt az idő...olykor ijesztően lassan.
Az emberek reményt már múlóba hagytak,
Mikor először egy tömeget, egy sírba raktak,
Mert az emberek folyton ezrével haltak.

Ekkor még hittem, bár megtörve már.
A levegőt átjárta csendben a halál.
Akartam érezni, hogy talán csak álmodom,
De a szenvedés hangja, mint vad varjú károgott.

Fekete füst szállt sokszor az égbe,
De mögötte a nap még akkor is fénylett.
Nem tudtam miért van, hogy sötétül az ég,
Majd fülembe súgták; "a mi népünk ég."

Ekkor a szám is nagy tátva maradt,
Közben oldalba bökve mondták, hogy "haladj!"
Volt ott egy ikerpár, aranyos gyerekek,
De még Ők sem élték túl a kísérleteket.

Egy szabály volt: "ne szeress meg senkit",
Mert lehet még ma látod a halálba menni.
Mégis, úgy vélem sok barátom volt,
Mert lélekben együtt ültünk egy "hajón".

Egymásból próbáltunk erőt meríteni,
S ha valaki elesett mindig felsegíteni.
Ekkor még nem tudtam, hogy én leszek földön,
Úgy voltam vele; "bármi lesz hát jöjjön."

És akkor eljött az a bizonyos éjszaka,
Mikor a holdból áradt a vér szaga.
Zuhanyozni mentek, s anyám is ott volt,
De mire kijött volna már rég halott volt.

Egy álomból reggel riadva felkelve
Futottam egyenest a sírokhoz menve,
De föld alatt volt már szerető keze.
Nem maradt több hit számomra, nekem.

Évek teltek el néma hallgatásban,
De évezredek múltak szívem világában.
Emberi formát öltött a testem,
De magamat csupán tárgynak éreztem.

Akkoriban én gyakran dühös voltam.
Azt kérdeztem magamtól; "ha van Isten hát hol van?"
S akkor hirtelen felzendült egy hang;
"A mai napon a háborúnak végleg vége van."

A lehellet a számban egy pillanatra megfagyott,
Majd torkomban a hang e szavakat alkotott;
"Van Atyám a Mennyben, ki megszabadított,
S egy életre a karjai közé szorított."

Ott vagyunk mind, mint képek, a falon,
Mert emlékeztek Ránk mindig és nagyon.
S tudjuk, nem akartok több holokausztot,
Hiszen Isten népeként velünk együtt lakoztok.