Lehetne végtelen a tér

Te vagy a kezdet és a vég.
Te vagy a zaj, ha fúj a szél.
Te vagy az életben a szép,
viharok közt a nagy remény.

Mikor a napba nézek én,
szememet megsüti a fény.
Ha kezemet égbe tartanám,
az egekből jönnél én hozzám.

Tudnám, hogy nem kell félnem már,
mindenkor szemmel tartanál.
Léptem az úton vezetnéd,
szívemben láthatnám a célt.

Lelkem is szárnyalhatna tán,
hisz előttem végtelen a táj.
Futna, mint szarvas az a láb,
keringve szállnék, mint madár.

Lehetne tavacska is még,
szivárványt rajzol rá az ég.
Éjjel a hold is süthetné,
ezüstön csillogna a fény.

Dicsőség járna mindent át,
léptedre hátrál a homály.
Jelenléted akár a méz,
belőle soha nem elég.

Magamat hátra dönteném,
virágok közt csak feküdnék.
Nézném hogyan nyílik a rét,
s nagy dolgokat tennék ma még.

Elmondanám, amit tudok,
azt, hogy nem hiába futok,
mert egyenes úton van a cél,
s Jézus már kitárta kezét.