Kettétépett levélkupac
2022.04.28
És akkor belekerülsz egy szituációba. Ezzel kezdődik minden. Lesokkolt? Nem akarod? Nem tudod elhinni? És akkor jön egy pillanat. Egy pillanat, ahol az agyad eszeveszett módon próbál a valóság ellen törni, mert képtelen feldolgozni az történéseket. Sírsz. Szinte könyörögsz, hogy ne legyen igaz. A sírás zokogásba megy át, majd szépen lassan elfogy a levegőd és csak még egy újabb lélegzetért epekedsz. Úgy érzed megfulladsz. A tested a lelkeddel együtt vívja a haláltusát. A fájdalom a csontjaidig hatol. Elveszted az időérzékedet. A realitás talaja kínzóan lassan omlik össze lábaid alatt.
Tagadás. A székre rogyva nézel magad elé. A levegő megfagyott. Szemed könnyeidtől duzzadt, rezzenéstelen. Az üresség élesen sikít a fejedben. Aztán meglátsz egy tárgyat, ami megtetszik és egy másodperc töredékére elfelejtessz mindent. Majd újra elő jön. És akkor hangos zokogásban törsz ki. Nem tudod abbahagyni, mintha az egész bensőd ki akarna áradni a testedből. Egyszerűen csak kikívánkozik.
Arcod tenyered rejtekébe borúl, szinte egybeolvad vele. Talán azért teszed ezt, mert az agyad tudat alatt menedéket remél, mintha ezáltal eltűnne a világ, vagy te tűnnél el a világ elől. De kinyitod a szemed és keservesen nyúzod végig kezedet az arcodon. Remegsz, félsz, elvesztél. Leural a fájdalom, megbénít. Próbálod összeszedni magad. Majd ezt sokszor megismétled egymás után.
Haragudnod kellene! Tombolj, csapkodj, erezd ki a gőzt! Mégsem megy, mert szerettél. A bánat erősebb, mint a harag. A veszteség fájdalmasabb annál, hogyan veszítetted el.
Nem értenek. "Ugyan kérlek ne sírj!" "Nem érdemel ennyi könnyet!" - nem értenek. Nem értenek, mert ők nem látják lelked rejtett kivirágzott világát. S ezáltal nem láthatják darabokra omlani azt. De láthatják majd szemed ragyogását tompává halványodni vissza. Az a csillogás már elveszett. Az üde nevetésed, az ezernyi mosolyod, az a bizonyos tekinteted... Abban a pillanatban fagyott le végleg az arcodról. Többé nem lehetsz boldog miatta. Nem, mintha így még tudnál.
...
Bizonytalanság. Az egyik legidegtépőbb érzés a világon. És akkor elméleteket kezdesz el gyártani. Morzsákból akarod összetenni a kenyeret. Mikor úgy tűnik, teljes a kép, rájössz, hogy egyáltalán nem hasonlít kenyérre. És akkor az egészet újrakezded. Most máshonnan próbálod megközelíteni. Ezt persze befolyásolja, hogy éppen ideges vagy szomorú a hangulatod, hogy magadat hibaztatod vagy a másikat.
El vagy veszve a részletkérdések között. "Mi van ha ezért?" "Vajon így gondolta?" Aztán hirtelen már nem érdekel, ő mit gondol, csak a fájdalom, ami olyan élesen marcangolja továbbra is a szívedet. Persze ez nem tart sokáig, mert nem bírod ki, hogy ne agyalj folyamatosan.
Meggyőzöd magad az egyik teóriádról, lehetőleg a lehető legrosszabbról. Ehhez próbálod szoktatni magad, mert nem bírnád ki a fájdalmat, ha később kiderül, még annál is rosszabb a helyzet, mint gondoltad. Néha felcsillan a remény apró szikrája, elképzeled, hogy csak félreértés volt, nem is gondolta komolyan. De valahol mélyen tudod, ez nem igaz, ezért rohamos léptekkel tereled el az ilyen gondolataidat. Fel kell fognod, hogy mostantól csak az új valóság van, s az előző már nem is létezik.
...
Aztán telnek a napok, labilis vagy. Nevetsz, sírsz, nevetsz, agyalsz, sírsz, nevetsz. Próbálod értékelni a pillanatokat, amikor könnyűnek érzed a lelkedet. Rád ír egy régi kedves ismerős, találkozol a barátaiddal, élvezed a családod társaságát. Igazából nem is vagy már rosszul. De, amikor a szobádba érsz, egyedül vagy, mintha ezek meg sem történtek volna, pedig néhány szó közülük a világot jelentette neked. Nem bírsz nem a boldog pillanatokra gondolni, amiket vele éltél át. És akkor fáj. Ha nem is csak a hiány, de a tudat, hogy soha többet nem lesz benne részed.
Az érzések piszok módon kezdenek keveredni benned. A szomorúságot felváltja a harag, a gyengéd érzelmeid a közömbösség felé haladnak. És akkor eszedbe jut egy szép emlék. Értetlenül nézel magad elé, hogyan jutottál már megint ide.
Írsz, törölsz, írsz, törölsz, mégsem küldöd el. Végül minden alkalommal rájössz, mennyire felesleges lenne.
...
Beletörődsz. Nem gondolsz az emlékekre. Egyre inkább homályosodva tűnik el a szemeid elől. Már nem tudnád felidézni. Életidegen.
Kiábrándító, hogy újra és újra csalódnod kell. Nem tudsz már vele mit kezdeni. Nem érted, de néha már ez sem zavar. Nem maradt számára több könnyed. Már nem várod, hogy írjon, nem számít, ha nem kapsz választ a kérdéseidre. Megélted az összes érzésedet. Megértél arra, hogy tovább tudj lépni.
Aztán elengeded és rájössz, hogy te, te maradtál. Végül visszatalálsz önmagadhoz, ahhoz aki előtte voltál, és elfelejted milyen voltál mellette. Ijesztő, igen, újra megismerni önmagad, hogy egyedül belőled mi fakad, ami tisztán csak te vagy. Nem az akire szüksége van másnak, nem az, akivé a másikért válsz.
...
És akkor újra tervezel, mert a lételemedben van. És tudod, hogy mindezek felett állsz. Remélsz, vársz, felcsillan a szemed. Helyére került a világod.