Keserűen édesek
Akarom ismerni a végtelent, a szemközti szomszéd titkait, látni az emberek lelkét, mindennapjait. Akarom látni a hitet, mi fel-fel csillan megannyi szempár színein . Akarom a lényét a dolgoknak, felfedezni rejtett kincseit, látni őket úgy, mint aki tényleg ismeri. Akarok egy falatot az életből, legyen édes, sós, vagy keserű. Egy nyári esti szippantást a hátsó udvaron, - gyerekkor illata vesz körül. Jó lenne hallgatni bölcseket…kapni pár hasznos kis tanácsot, hogy betartsam őket, vagy segítsen néha, ha hibázom. Akarom szeretni szívedet, minden egyes lélegzetvételed. Valóságot akarok, a megszokott szereped helyett. Akarom a boldogság bizsergető érzését, balgán hinni minden szavát, nem félvén igaz-e, vagy pusztán ámítás. Kell nekem az otthon illata, az összes emlék, mely valaha is fűzött oda. Igen, kell nekem az élet, a kertben virágzó orgonabokor, s a kisgyermek, ki árnyékában ül és molyol. Tudni akarom a buszsofőr nevét, ki reggelente iskolába vitt, na meg azt, hogy akikkel minden nap utaztam, igazából kik. Nem kell, hogy idegen legyen, a megfelelő szó zárakat nyit ki. Akarom hinni, hogy egyszerre élni több életet lehet. Mármint, nem úgy, hogy másként, csak sok minden férjen bele. Mert akarom a teljesség forrását kiáradni életemen.
…..
Nem akarom ismerni a végtelent, a koldusbotra jutott emberi értékeket. Már nem akarok választ, se kérdéseket. Hogy "nem így gondoltad"? - már nem érdekel. Kiveszem a részem, igen. Menetelek egy szép világ hamvain, de bárcsak, ohh bárcsak hitnek szikrája ütne fejet sivár lelkek foszlányain. Ehelyett állunk. Kitaposott tetemek bűze lengi be a földkereket. Azt hittem csalódni fáj, hogy kifacsarja belülről a szívemet…de tudod mi az ami igazán begyűri a lelkemet? Amikor közöny áztatta szemem már bele sem remeg, mert egyszerűen így szokta meg. Nem akarom látni a színeket, a bíborszín foltos sebhelyeket, s az állarcokat, mik oly mértékben ivódtak, húsunk rosthálózataiba mélyen belefonódtak. Nem akarok hinni a szép szónak, a szirupos álszent monológoknak. Nem akarok embereket öltöztetni önmagamból táplált ruha kreációkba. Nem akarok szeretni egy fantáziát, mi világom hiányzó darabjaként vetül most éppen te reád. Nem akarom ismerni az emberek, hagyni, hogy újból és megint átverjenek. Ha a világ térdeire ereszkedne, sem róhatná le e bűntetteket. Tudnom sem kell mi történik odakint, mert ember vagyok, s mert ember vagyok, csontjaimban hordozom e heget. Egyszer mindenkiben megsemmisül a világegyetem, s ha megsemmisül a világegyetem, nem kell tovább hordoznom ezt a heget.
…..
Ez mondhatni amolyan körforgás, például, ahogyan egymást követi a tavasz meg a nyár. Pusztán részletgazdagsága kelti fel a figyelmet, hiszen pillanatról pillanatra telnek le az évtizedek. Mind a kettő benned van, nem tudod elhagyni a benned rejlő kisgyermeket, de a zsémbes bácsiról sem fordíthatod el a fejed. Pont úgy, ahogy a reményt sem falják fel a sötétedő fellegek. A fájdalmas emléket is szépnek képzelheted, s az öröm is lehet félig inkább keservesebb. Nem az számít mi történik, ó annyira pici, ha magasról nézegeted…mindig te döntöd el, hogy most éppen, honnan állva írod történeted.
…..
Bármi is érjen, legyen nehéz, vagy könnyedebb, őrizd meg szívedben kincsedet, mert az élet az, ami csak egyszer jár neked.