Fehérnagyonfeketével

Arcodat bármerre fordítod,

mindig másik álarc néz vissza rád.

Pedig azt hitted valódi vagy.

Hitted, hogy zord e világ és te rajta sebtapasz vagy.

Mintha fontos volnál. Középpont.

Vágytad megismerni önmagad,

s mikor végre megtetted - megrémültél.

Homályból egészen az ürességbe érkeztél.

Nem olyan ez, mint mondták, még csak nem is hasonlít.

A nyári szél lágy érintése is rémisztő, ha érzed közeledtét a viharnak.

Akkor is, ha a forgószél benne te magad vagy.

Megéled a naplementét, az elmúlást,

a hosszas átgondolás utáni hibát.

Annyira élsz, hogy már nem érzed.

Csinálod, amit elvárnak,

- mint ostor, mit önmagad marcangolására használhatsz.

Miért?

Mert azt hitted, akkor majd boldog leszel.

Hitted, hogy megoldás erre egy egyetem.

Hogy minden elfojtott fájdalmat elnyel a matek ötös.

És most jobb, ugye?

Éjszaka szemedre szebb álom érkezett?

Már mosolyog rád a tükör, odabent?

Tudod, hogy nem elég.

Sanyargatod önmagad.

Szorongsz.

Rettegsz.

"Nem vagyok elég jó."

- a hangok nem halkulnak.

Mint valami elrontott paradoxon.

Mert a csendedben már nem is vagy egyedül –

ott van veled a görcs,

aki néven szólít,

s te bólogatsz: igen, ez is én vagyok.

Elhiszed, hogy mindig is hozzád tartozott.

Félni tanultál meg előbb, mint bízni.

Így lettél bevehetetlen vár,

akinek a kapuja nyitva van,

csak belépni nem mer senki.

Mert idegen vagy.

Még önmagadnak is.

Azt hitted, ha megtalálod önmagad, boldog leszel.

Most mégsem találod a helyed.

Lelked mocskos, - fájdalmak tengere.

De csak így érzed: élsz.

Mert ebben önmagad lehetsz, ilyenkor értesz szót a benső hangoddal.

Szomorúság…

Talán másokat riaszt,

- neked a kietlen puszta lelkedre nyújt vigaszt.

A legszebb alkotás mindig fájdalomból született.

Ez vagyok én.

Fehér,

És nagyon fekete.

Fotó: Pinterest