Fantomláz

Néha csak egy érzés,

Olykor egy gondolat

Az élet, s annak aprócska fintora.

Mind beleszületünk ebbe a világba.

Csenevész lelkünk mélyét fel-fel tárja,

Ámbár ragyogni ezt már senki sem látja.

Igen, követünk el hibákat,

Ez a meggondolatlanság árja,

Mi magával ragad

Az érzelmek rabláncába.

Azt mondják erre; "ez szabadság"! -

Megtenni bármit, amit a szíved diktál.

De, hogy mutathatna irányt

Egy vaktában tartott izomzat-imázs?

Beleszeretni valakibe…az már valami.

Nem tehetség, de ki tudja…lehetne az is.

A fájdalom szülöttje, ki hordozza ezt a kínt.

Mert egyszer felemel, aztán visszacsap,

Hagyja, hogy elveszítsd önmagad.

De kell neked, mert élet íze van,

Mert mi ad erőt egy fárasztó nap után?

Nem a nyugalom, hanem az izgalom iránti vágy.

Az, hogy elhiggyük történik valami,

Hogy életünk nem felesleges, falatnyi.

Az önámítás burkába zárkózást

Feladni fáj.

A józan lélekbe a boldogság hálni jár.

Mindnyájan küzdünk valamivel.

Ezt magyarázzuk, ha

Valamit valamire fogni kell.

Pedig csak emberek vagyunk.

S az embereknek probléma kell.

Szeretjük, a bonyodalmat.

Felrúgunk bármit, ha a szenvedély mozgat.

A mártír menetek sorakoznak.

Majd megállunk egy pillanatra.

Magunk körül szemétdombot hagyva,

Felébredünk ismét, józanodva.

Az ember törékeny forma lélek,

S benne tombol buzgó forradalmi ének.

Megérte?