Életidegen

Fájó bár, de szeretem.

Élet íze van, ha újra megízlelem.

Forgatom a számban, élvezem,

Mégis torkomon akad, ha lenyelem.

Kicsordul a könny,

Megreped az égbolt,

S mégis…mégis olyan szép volt.

Szerettem, hogy élek!

Ohh a szabadság mámora betemet!

S mi ketten éjjel, a csillagok alatt….

Mi ketten bejártuk a végtelent.

Amikor tudod, amikor érzed,

Amikor megbénít a közelsége…

Mint árva kisgyermek nézel

Reményt adó szemébe,

És sóvárog tested minden egyes érintésre.

Fàjó bàr, de szeretem…

Minden emlék, olyan édes.

De vajon őt szerettem,

vagy szerettem magamat vele?

Ő hiányzik, vagy amit éreztetett velem?

Mert ott volt a bánat, a gyötrelem…

Kéz a kézben jártak együtt vele.

Patakot árasztott piros, duzzadt szemem,

Összetört bennem a világegyetem.

Mert enyém igazán sosem lehetett.

Az elérhetetlenség mintaegyede.

Egy álom, egy vágy…

De semmiképpen sem valóság.