Egyszer, majd, talán

Szeretem az édest, szeretem a keserűt.
Ilyen az élet, nem mindig derűs.
Látunk sok szépet, s látjuk a halált.
Látjuk az emberben megbúvó magányt.

Korunknak szégyene, vagy szégyenünk kora,
Hogy csapkod a múltunk szikrázó ostora?
S mi hagyjuk. Hagyjuk, hogy elvigyen,
Majd megtörve állunk a messziben.

Közben elért a halál, úgy, hogy nem is éltünk,
Mert előre lépni mindig csak féltünk.
Epedve vártuk a változás nyarát,
De soha nem láttuk meg a szabadság hajnalát.

Szeretni fogunk egyszer, majd, talán,
Miképpen Isten szerette az egyszülött Fiát,
De attól kap értelmet az életünk igazán,
Hogy biztosra váltjuk a közömbös talánt.

Ha mindig csak várjuk mástól a változást,
S mi nem teszünk semmilyen áldozást,
Kihagyjuk a legfontosabb állomást,
És nem maradunk más, csak egy halovány látomás.