Izraelben jártam

Évekkel ezelőtt hallottam, ahogyan emberek lelkesen mesélnek izraeli utazásukról, valami egészen különleges szeretettel átitatva. Ekkor fogalmazódott meg bennem először a vágy, hogy mindezt én is akarom érezni. Azokon a köveken akarok járni, amiken ők jártak, azt akarom látni, amiket ők láttak és arra helyre akarok menni, ahol minden egyes részecskében szinte tapintható Isten jelenléte. S most, ezeket már megtapasztalva szeretném elmesélni élményeimet.

A kezdetek kezdetén...

Október végét írtuk, szeles és rettentő hideg idő volt. Hozzá kell tenni hajnali 2 körül indultunk el, így ez annyira mégsem meglepő. Izgatottságom abban a pillanatban, amint betettem a lábam a reptér várótermébe, a tetőfokára hágott. Talán az is közre játszhatott, hogy 17 csodálatos életévem alatt még soha nem ültem repülőn. Reggel 6 órakor indult a gép. A hosszú, végtelennek tűnő becsekkolás sorozat után végre elérkezett a várva várt pillanat. Elfoglaltuk helyeinket a repülőn, ahol Anyukám és a Bátyám között ültem. Meglepő módon, valami hihetetlen nyugalom töltött el. A kilátás magáért beszélt, de a felhők felett repülve sem fogtam fel hová is tartok.

Korán kelésemből, vagy inkább le nem fekvésemből adódóan a 3 órás útból egyet végig is aludtam. Felébredve Tel-Aviv tengerpartja tárult szemeim elé.

Miután újra földet értek lábaim...

Első utunk a szállásunkhoz vezetett, az arab negyed széléhez , 0,8 km-re a Siratófaltól. Ez egy elég vonzó tulajdonsága volt. Nem vártunk csodát a helytől, viszont ami fogadott minket a szobánkban az minden elképzelésünket felülmúlta. Nem láttam ablakot. Bevallom őszintén pillanatnyi sokk hatás kerített maga köré. Aztán meglett:

Igen, ez egy ablak, ami még csak nem is a szabad levegőre nyílik, hanem a légkondicionáló berendezésre. Reakciónk egyhangú nevetésáradat volt. Fáradtságunk okán egy rövid séta után lepihentünk kicsit, és akkor egyszer csak megszólalt a müezzin-a muzulmán vallás imára hívó zenéje-, de úgy igazán hangosan. Nagy hirtelenjében mindhárman meghökkenve feküdtünk tovább. Majd ismételten kitört belőlünk a nevetés. Jobban mondva erőteljes röhögés. 

Errefelé az utcák itt-ott koszosak voltak, némi szeméttel megspékelve. A helyiek nem próbálták a legszebb arcukat mutatni. Nem voltak 5 csillagos szállodák, vagy fényűző helyek, de volt valami, amit azt hiszem úgy hívnak; élet. Innentől kezdve turista voltom szempillantás alatt feledésbe merült. Mint helyi lakos éltem ott ezalatt a pár nap alatt, s mintha egy részem e földön született volna, így tértem haza ezután a pár nap után.

Pár szó a mindennapokról...

Este azonban enyhén szólva teljesen más megvilágításba kerültek ezek a kedves kis utcák. Ijesztően néztek ki, főleg mikor egy-egy fura alak jött szembe az emberrel, mégsem éreztem félelmet.

Közlekedés? Ha egy szóval kellene jellemeznem azt mondanám; káosz. Nem véletlen jellemzi a Biblia hegyen épített városnak, valóban elég meredekek az utak.Az emberek keresztül kasul mennek, dudaszótól zengenek a házak. Az utak csekély szélessége miatt sokszor két kocsi sem fér el egymással szemben, főleg ha azoknak mentén még parkoló autók is nehezítik a feladatot. Ez azonban nem jelent akadályt. A sofőrünk, mikor ilyen helyzetbe kerültünk hanyag eleganciával kezelte a dolgot. A Bátyám segítségével próbálta leszedni az útban lévő autó lökhárítóját, hogy elférjünk. Nevetéstől potyogó könnyekkel ültem mindeközben a hátsó ülésen. Viszont a kiváló villamoshálózattal könnyen lehetett közlekedni, és biztonságosabbnak is tűnt, mint autóval furikázni. Nem mellesleg a szállásunktól 2 percre volt az állomás.

A Szent földön...

Sokszor hallottam már bibliai történeteket egészen gyerekkorom óta. Az ember olvassa az Írásokat s közben vizuális kép társul hozzá fejében. Elképzeljük a szituációkat, a helyszíneket és szinte úgy érezhetjük mi magunk is részesei vagyunk a történéseknek. Mégis fizikálisan bejárni az országot az elme utazgatása helyett, valami egészen más és különleges emléket teremt számunkra.

A Yad Vashem Múzeum (holokauszt emlékmúzeum)

Első ránézésre nem tűnt többnek egy modern kori épületnél. Tudtam mit fogok látni bent, de el sem bírtam képzelni mennyivel nagyobb kincseket rejtenek falai. Régi tárgyak voltak kiállítva a termekben. S a felismerés után, hogy mindegyik mögött emberi életek álltak, nem találok rá megfelelő szavakat, amivel ki tudnám fejezni mit is éreztem akkor. Hol megrázó felvételektől, hol holokauszt túlélők elbeszéléseitől zengtek a szobák. Volt egy terem külsőre, olyan akárcsak a többi. Bent mégsem volt semmi máshoz fogható, amit ott láttam. Több száz név és kép kapott helyet egy kupolában, s körülötte megannyi ennél is több könyvben voltak feljegyezve események.

Úgy gondolom az emberek ilyenek láttán jobban elkezdik értékelni az életet. Legalábbis ez lenne a dolgunk.

A Jordán-folyó

Ha erre a helyre gondolok mindig Keresztelő János s róla a mérhetetlen nagy tisztelet jut eszembe, amit Jézus iránt érzett. Azonban van ami ennél is jobban megérint, az a feltétel nélküli szeretet, ahogy az Atya szereti a Fiút

"Azután Jézus eljött Galileából a Jordán folyóhoz, hogy János őt is merítse be.  János azonban megpróbálta lebeszélni: "Inkább nekem lenne szükségem arra, hogy bemeríts, mégis te jössz hozzám?" Jézus így válaszolt: "Engedd meg, hogy ez most így történjen! Meg kell tennünk mindazt, amit Isten kíván." Ekkor János engedett neki. Miután Jézus bemerítkezett, azonnal feljött a vízből. Ekkor hirtelen megnyílt a Menny, és János látta, amint Isten Szelleme galamb formájában leereszkedik, és Jézusra száll.  A Mennyből pedig hang hallatszott: "Ő a Fiam, akit nagyon szeretek, s akiben gyönyörködöm."

Máté 3:13-17

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy saját két szememmel leszek tanúja, ahogy indiai és afrikai származású emberek keresztelkednek meg víz által, sőt némelyek később Szent Szellemmel is. Mindezt vidám énekkel kísérve.

Biztos voltam benne, hogy valóban jelen van Isten. Úgy éreztem magam, mintha egy ünnepen lettem volna, de azt hiszem valóban azon is voltam. Az ottaniakról áradt az Úr szeretete, mosolyogtak ránk és volt, aki még beszélgetni is oda ült hozzám. Ha külön lapon említjük a szellemi valóságát és fizikális létét a helynek, akkor e módon is bőven megállja a helyét. A folyó színe türkizzöld, kellemes hőfokú, a környezete virágzó és tele van zöld növényekkel. Apró kis halak úszkálnak az ember lába körül, de tényleg nagyon kis parányiak. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor először kezdték el csipkedni a lábfejeimet. Egyébként is a csiklandós emberek nemes táborát erősítem, ezért nehézségek árán végül sikerült megszoknom. Mindeközben természetesen élveztem is az egészet, vicces élményként raktározom el, és egyébként is teljesen ingyen pedikűr.

A Galileai-tenger

Már a tengerhez közeledve elkezdtem érezni azt a bizonyos sós levegőt enyhén fújó szellőjével. Különböző ásatások is folytak nem messze a víztől. Többek között Péter házát is felfedezték. A romokat elnézve nem teljesen tudtam elképzelni, milyen is lehetett fénykorában, de nem is ez volt lényeg. Varázslatos volt az egész hely. 

Szokványos tengerpart formát ölt ugyan, szelíden megbújik, miközben csodák sokaságát hordozzák magukban kövei és apró vízcseppjei.

"Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" Péter ekkor így szólt hozzá: "Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen." Mire ő így szólt: "Jöjj!" Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: "Uram, ments meg!" Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: "Kicsinyhitű, miért kételkedtél?" És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: "Valóban Isten Fia vagy!" 

Máté 14:26-33

A víz felszíne szinte tükör sima volt. Leültem egy darabka sziklára s csak néztem a messzibe. Olyan, mint a béke szigete, oázis a sivatag közepén. Körbenéztem, az emberek a padokon ültek, ki olvasott, ki beszélgetett. Idegenek voltunk, mégis ebben a pillanatban, mintha ismertük volna egymást, mintha nem létezett volna más hely ezen kívül. Egészen külön világ.

A keresztény templomok

Megdöbbentő, mennyire nagy teret hódított Izraelben a katolicizmus. Amerre csak néztem extrém méretű Mária szobrokkal és kereszteken lógó kis Jézusokkal találtam szemben magam. Számos templomot állítottak fel. Volt amelyik megérintett, s voltak, olyanok amik mondjuk ki; nem. 

Ezek a második kategóriába tartoznak. A legjobb szó rájuk, hogy érdekes és némely részük enyhén ijesztő. Ugyanakkor el kell ismerni, van bennük szépség, művészi alkotások, de semmi több.

Az egyedüli számomra kedves templom a Szent Sír-templom volt. A többivel ellentétben az embertömegek tolongva, érzelmekkel tele igyekeztek bejutnia kapukon. Életet láttam, hitet és reményt. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy elnyerje tetszésemet. 

A Holt-tenger

Előre szólok ez elkeserítően vicces történet lesz. Busszal vágtunk neki a nagyvilágnak. Eredeti tervünk szerint Ein Gedi-ben a vízeséseknél akartunk leszállni, amikről ódákat zengtek a különböző útibeszámolókban. DE 3 megálló is volt ebben a városban, szóval magától érthetően a lehető legrosszabb helyen szálltunk le. Hozzá kell tenni a Holt-tenger elég mélyen fekszik hegyek között, a sivatag kellős közepén. Tehát ott találtuk magunkat egy oázisban, ahol egy luxushotelen kívül nem igen volt más látnivaló. Meleg volt. Elindulni az ismeretlenbe felfelé a hegyekbe abban a reményben, hogy rálelünk a vízesésekre elég buta ötletnek tűnt. 

Ezen a mesés helyen kellett volna lennem:

S én itt bolyongtam össze-vissza:

A tenger karnyújtásnyira volt tőlem, mégis abban a pillanatban úgy éreztem egy egész világ áll közöttünk. Autópálya, pálmafa liget, pár szögesdrót és néhány szakadék, csupán ennyi választott el tőle. Elindultam felé, nem érdekelt semmi, egyszerűen érezni akartam. Mentem ameddig csak tudtam...

és akkor elfogyott a járható út. Szomorú voltam, mert ugyan ott voltam, de mégsem voltam ott, azon a helyen ahol a leginkább akartam. Hazafelé a buszon, ahogy egyre távolodva néztem a tájat, a boldogságtól meghatódva tudtam, egyszer még "találkozunk".

A Gecsemáné kert

Elég nehezen találtuk meg, bármennyire is furán hangzik. Bemenni nem is tudtunk, és egy része magántulajdonban van. Mindenek ellenére az  kis darabka kert magáért beszélt. Azok a kövek, az apró olajfa levelek, a fák törzseinek lágy bemélyedései...az a szerető gondoskodás, ahogy a kertész munkálkodott, ezeket látva tudtam, hogy jó kezekben van. Mellette egy templom áll, körülötte padok, persze csak a kerítés másik oldalán. 

Ez az a hely, ahol az ember csak néz ki a fejéből, elmélyedve figyeli a kert minden egyes porcikáját. Legalábbis én így voltam vele.

"Eltávozott, és szokásának megfelelően az Olajfák hegyére ment, a tanítványok pedig követték őt. Odaérve arra a helyre, így szólt hozzájuk: "Kitartóan imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek." Ő maga pedig eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, térdre ereszkedett, és imádkozni kezdett,  ezt mondva: "Atyám, ha úgy akarod, távolítsd el tőlem ezt a poharat! De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd." Akkor megjelent neki egy angyal az égből, és erősítette őt. "

Lukács 22:39-43

A padon ülve megint maga köré kerített az érzés, hogy a fizikális szemem gyönyörködését messze túl szárnyalják a szellemem által látottak, és akkor micsoda gyönyör kápráztatja az embert ilyen módon?

Via Dolorosa

A Föld mondhatni leghíresebb utcája. Számomra biztosan az. Jézus ezen a szűk, meredek kis úton cipelte hátán a keresztet, amit az én bűneim is egyre nyomták lejjebb és nehezítették meg. 15 stáción keresztül mutatja be Jézus szenvedésének főbb történéseit. Az 1,5 km-es út a Szent sír templomnál ér véget, amit a fentiekben már említettem. 

    A 15 stáció:

1. Jézust halálra ítélik
2. Jézus vállára veszi a keresztet
3. Jézus először esik el a kereszttel
4. Jézus anyjával találkozik a keresztúton
5. Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet
6. Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát
7. Jézus másodszor esik el a kereszttel
8. Jézus beszél a síró asszonyokhoz (vagy Jézus vigasztalja a síró asszonyokat)
9. Jézus harmadszor esik el a kereszttel
10. Jézust megfosztják ruhájától
11. Jézust a keresztre szegezik
12. Jézus meghal a kereszten
13. Jézust leveszik a keresztről (és anyja ölébe helyezik)
14. Jézust eltemetik
15. Jézus feltámad a halálból

Nem tudom megmondani, hogy ott állva, vagy amikor leírom tűnik-e nagyobb képtelenségnek és egyben csodának, hogy Jézus 2000 éve miattam járt itt, s most 2000 évvel később mellettem járva kísért végig egy azon úton. 

A Siratófal

Nem véletlen hagytam utoljára ezt a helyet. Külsőre egy hatalmas fal, ahova ottaniak és külföldiek járnak ki tudja milyen okból, de ha az ember hittel a szívében megy oda, nem csak falat, a falban templomot lát. 

De maradjunk most a Siratófalnál. Azt mondják, azért imádkoznak előtte, mert Isten közvetlen jelen van. Az első perc óta, hogy megláttam már én is tanúsíthatom ezt. A tisztelet kifejezése jeléül senki nem fordít hátat a falnak, amikor elmegy. Az egyik este egy széken ülve bámultam hatalmas köveit, amiket néhol növények szőttek át, aminek repedéseiből imákkal teli cetlik lógtak ki, s aminek zugaiban galambok begubózva aludtak békésen. A mai napig ez a legszívmelengetőbb kép a fejemben, amit valaha elraktároztam. Még most is érzem azt a pillanatot, amikor véglegesen belopta magát a szívembe. Ha van, olyan emlék, amit az ember egy életen keresztül sem felejt el hát, akkor ez az, de ez az élet is kevés lenne ahhoz, hogy be tudjak telni gyönyörűségével.

Mikor azt hittem na ezt már tényleg nem űberelheti semmi, akkor jött a Shabbat, azaz a szombat nap. A környék összes zsidó családja kiáradt folyóként haladt az arab negyeden keresztül a falhoz. Tele voltak azok a bizonyos szűk kis utacskák. A hömpölygő tömegben ortodox hosszú barkós, kalapos, öltönyös zsidók, bazárokban áruló palesztinok és gépfegyveres katonák tömkelege tárult szemeim elé. Azt sem tudtam hol vagyok, csak rohantam a tömeggel (nem mintha lett volna más választásom ennyi ember között). Abszolút szürreális volt az egész, de iszonyúan élveztem. 

Kikecmeregve a nagy tömegből egy még nagyobba ezt láttam:

Ez a kép még korántsem adja vissza hány ezer ember volt ott azon az éjszakán. A fiatalok hangosan énekeltek körtáncolás közben. Duruzsoló imák hangja szállt a levegőben. Izzott a hangulat, szinte már perzselt. Sírás közben nevettem, vagy nevetés közben sírtam? Nem is tudom. Boldog voltam. Igazán boldog. A két nép együtt dicsérte az Urat. Fel sem tudtam fogni, nem mintha bármit feltudtam volna azóta is. Az jutott eszembe, hogy ha itt ilyen lehetséges vajon milyen lesz a Mennyben? Hát valami elképesztő. Komolyan mondom én még ilyet nem éltem át. Ha csak eszembe jut beleborzong az egész bensőm. Ha akarnám sem tudnám eltitkolni mi volt számomra a legkedvesebb hely és pillanat. Bár valljuk be szoros a verseny, de ez más volt, mint a többi. Azokkal ellentétben nem egy csodákkal ékesített múltat láttam, hanem a jövőt. Megláttam benn Isten országát, azt a végtelen kegyelmet és örömet, ami ott vár ránk.  

Lezárásképpen...

Igen, Izraelben jártam. Így írott formátumban lassan már leesik, hogy tényleg ott jártam. Az emberek általában, úgy mennek oda, hogy várnak egy nagy érintést. Én nem érintést, hanem egy egész ölelést kaptam, de biztos vagyok benne, hogy aki egyszer ott járt nem fog mást mondani róla. Az biztos, hogy ez az ország nagyon ravasz. Tudatlanul, mint "ifjú suhanc" mentem oda és észre sem vettem már a rabja voltam. Beleszerettem. Innen már nincs vissza út. Éppen ezért teljes szívvel megígérhetem, hogy, ahogy a mondás tartja; "jövőre Jeruzsálemben". Én ott leszek. Remélem Te is;)