A remény

Reménykedek, hogy egyszer még remélni fogok.
Nem kell, hogy nagy legyen, csak legyenek nyomok,
mert nincs annak rosszabb, ha elfogy a remény.
Akkor nem maradok más, mint összetört edény.

Belefáradtam már másokba, s magamba.
Ha szívemet feltárnám, semmi sem maradna.
Engem a világon senki sem akarna.
Nekem a hiányom senkit sem zavarna.

Csak úgy vagyok. Reggel felkelek, mint bárki más,
S a vasúton mindig ott vár...a végállomás.
Majd sétálok. Nem is, szinte már zuhanok,
s csendben követ engem a zene, a dallamok.

Hangos a fejem. Nem hagynak a gondolatok.
Elnyomni őket én folyton csak próbálgatom.
Nem megy. Feladom. Megadom magamat.
Elkaptam, kínoznak, nincs bennem akarat.

Ledöbbenek. Néha magamon, azon, aki vagyok.
Néha másokon, s rajtuk azért, miért olyanok.
Van hogy meghökkenek, s fel nem foghatom,
miért is van, hogy Isten nekünk kegyelmet adott?!